Nem félek ettől a szótól, az általam látott számítógépes videojátékok közül a Sanctus Rich közelebb áll az asztali forráshoz, kifejezetten formailag és hasonlatosságában. Abban az értelemben, hogy forgatókönyvről forgatókönyvet futsz, ahol te és egy AI ellenfél frontálisan konvergálsz 1,5 rom és 2 fa és fenék közül az első taktikai hibáig vagy a kockákon való diszlakig. Természetesen virtuálisan. A Warhammer 40 000 Sanctus Reach-et ugyanaz a probléma kísérti, mint a táblaközeli szabályok bármilyen átültetése egy másik, "gyors" számítógépes játéktempóba – ha nem vagy rajongó, hamar megunod, hamar elfárad.
Az asztali játék lényege, hogy megérkezel, összejössz, kiterítesz, kiállsz, dobál egy kockát, kommunikálsz, megnézed az asztalokat stb. A "számítógépes játék ritmusán" azt értem, hogy a videojáték kockákat dob neked és a színfalak mögé, az egész szabályréteget, amit a játékos nem lát a szeme elé, és ez, úgymond, nem jelentős a számára. a játék, ami fontos a mechanika megértéséhez. Ennek eredményeképpen egy konkrét számítógépes termékként egy nehéz, objektíven nehéz videojáték jön ki, ahol a játékosnak először meg kell tanulnia egy csomó szabályt, és meg kell értenie a videojátékok mechanikájának bonyolultságát az optimális „hatékonyság” érdekében.
És a véletlenszerűség erőteljes hatásával egy számítógépes játékhoz. Ez azonban az egyik legszínvonalasabb termék a szeretett világban, amely kifejezetten a szellemhez, formához, megjelenéshez, modellekhez való hozzáállás hiedelmeire épül – mind a kórtermekhez, mind a környezethez. Ami mulatságos, a modellekben még ugyanazokat a részleteket és a szemnek kívülről fel nem tûnõ kis ajtófélfákat is, a plasztikus modellekrõl szorgalmasan átemelve, még megfigyelik is. A Sanctus Reach, mint a hasonló háborús játékok, egy réstermék, de a maga résében remek.
